Borgátai augusztus

Views: 13

Az integráció jegyében hirdetett pályázatot amatőr írók számára a Vakok és Gyengénlátók Jász-Nagykun-Szolnok Vármegyei Egyesülete. Az immár tizenkettedik alkalommal meghirdetett Fények vakondja elnevezésű pályázat egy országos verseny, amelyen látássérült és ép személyek egyaránt indulhatnak irodalmi alkotásaikkal.

Egy kedves tagtársunk, Balikó József benevezett két nagyszerű novellájával,- Szeptemberi borosgazda elmélkedése és Borgátai augusztus címmel-, a Vakok és Gyengénlátók Jász-Nagykun-Szolnok Vármegyei Egyesülete által 2023. januárjában kiírt “Fények vakondja” 12. országos irodalmi pályázatra.

Olyan pályázókkal vette fel a versenyt és ért el közöttük kiemelkedő ötödik helyezést mindkét novellájával, akik már évek óta rutinszerűen vesznek részt ezen az irodalmi pályázaton.

Most közzétesszük a Borgátai augusztus című novelláját:

“Elveszett az a megszokott augusztusi reggel,- mert a melegséges nyári fuvallat helyett mint bóra csapott le a hűsölet a szőlőhegy egészére,- pedig ennek a hegynek nincsen árnyékos oldala!!! Megborzongok és szorosabbra húzom bálba már nem való lajbimat és eszembe jut, hogy évekkel ezelőtt,- miközben a meleg még megmaradt, de 20-ika után szinte mindig eső jött sokszor hétszámra! Ekkor már kongtak a vészharangok, hogy gyerünk lekapkodni a koraiakat,- mert a szőlőgyökér mint elementáris vízpumpa szívta fel a most már gyalázott, -ám feleslegesen későn jövő csapadékot! A hónap elején még imádkoztak érte a hívők,- a módosabbja meg öntözött! A szedéskor meg úgy nézett ki a gyűjtögető sereg, mint dagonyából kiröfögött disznókonda,- de a népség lábán-csizmáján több volt a sár, mint emezeknek,- mitől nemcsak nehezen,- szétbakoltan,- de annál káromkodósabban is hozták vödreiket,- a pince jól kitaposott, sármentes útjához.

 Az emlékek mindig előtörnek akkor, akár rosszak, vagy akár jók is, ha azok hasonlatosak a jelen eseményeivel. A dagonyából kiröfögött disznókondáról eszembe jut egy régi augusztusi felhőszakadás jégesővel. 12 éves voltam akkor és saját disznóinkat őriztem egy nagyon fülledt nyári délutánon. Nyugat felől sötét felhők jelentek meg, mit egyre ijedtebben néztem, de még hezitáltam, mert egyrészt öt kilométerre voltam házunktól és egy kis záporért 60, már jól hízott sertést és két nagy anyakocát nem célszerű mozgatni, mert általában a zivatar elmegy, az állatokat vissza ki kell hajtani, mert a kijárók szétszednék a hidast. A kétszer öt km pedig már súlyveszteséggel is járna. A felhők csak jöttek,-dehogy jöttek,-rohantak, és hirtelen olyan sötét lett, mintha este lett volna! Elkéstem már az indulással. Az út harmadánál olyan égzengés-földindulás keletkezett, mit eddigi életemben soha nem tapasztaltam. Aztán jött az eső, meg tojás nagyságú jegek csupasz fejemre, az öltözetem az akkori időkben divatos klottgatya és trikó!!! A jég szabályosan agyonvert. A jégeső után aztán olyan eső zúdult le, mintha a Niagara vízesés alatt álltam volna. Nem kaptam levegőt, csak támolyogtam és kínomban többször térdre estem. Az özönvíz már fél méteres lehetett, mikor a két anyakoca (szerencse, hogy éppen nem voltak malacaik) közrevett!!!! És szinte helyettem megoldották a lehetetlent,-a hihetetlent, összedugták a testem mellett a fejüket, én pedig átöleltem a nyakukat, a fülükbe kapaszkodva (van az a mondás, hogy a fűszálba is lehet-kell kapaszkodni) hazavittek, közben pedig a vízáradat nőttön nőtt, de ők tudtak úszni. Édesanyám már letett arról, hogy élve lát engem és mikor megjelentünk sírva fejtette le a kapuban a görcsös kezeimet Katiról és Juciról. Mert én neveztem el őket és ha száz állatunk volt is, mindegyiknek volt neve!!!

Nagyon okos állat a disznó! A rét-legelő ahol én őriztem őket, egy valamikori nagy patak medre volt, rajta fahíddal, de beton oszlopokon. Közel volt azokhoz, kiknek innét lett tűzifájuk és csak egy pallót,-mondhatnám bürüt hagytak meg, hogy ők is száraz lábbal tudjanak átkelni. Nekem is át kellett!! Ennyi disznóval?! A disznókonda nem tud libasorba menni, mert nem liba! De az én okos kocáim utánam bárhová jöttek, igaz kukoricacső a kezembe és még négy darab a nyakamba a fosztással, és mivel őkelmék voltak a vezérek, a többiek szoros egymásutánba követték őket. Azért írtam, hogy őkelmék, mert jártam az Alföldön egy nyáron és találkoztam egy nénivel, ki kérdezte tőlem, hogy láttam-e őkelmét három tavaszi nyikkantóval? Csak néztem és kiböktem, hogy nem is tudom mit kérdezett: megmondta, őkelme a koca, a tavaszi nyikkantó meg a malaca!! Egy nappal később elhangzott egy furcsa szóösszetétel, mit nem kérdeztem vissza,- hanem megfejtettem, íme: a hajnali rikkantó fölugrott az útmutatóra, mert kergette az éjjeli bátor!!! Megfejtés: a kakas felugrott a szekérrúdra, mert kergette a kutya. Így kell az embernek tapasztalatot szerezni.

Azért jó néha kérdezni!! Apa és fia ülnek a kispadon. Megszólal a fiú: idesapám, mér’ ott kel föl a Nap? Nem tudom fiam. Kis idő múlva: idesapám, mér’van kivilágítva a Hold? Nem tudom fiam. Csak kérdez a fiú: idesapám mér’ télen esik a hó? Nem tudom fiam. Idesapám, nem baj, ha sokat kérdezek? Nem, nem fiam,- attól okosodsz!

Lassan ébred körülöttem a világ,- nincs még energiájuk a bogaraknak,- és dermedten pislog rám egy lapos nagy kőről egy szép zöldpikkelyes gyík,- minek színváltós félpáncélja olykor piros pettyeket villogtat,- mint üvegfűszeres darálóban a fekete bors között a rózsabors. Egy rózsabogár van előtte mozdulatlan, kinek nagysága a testőre! A magasabbra felnyurgult vad pázsitfüvön sáska dermedez, néz farkasszemet egy bóklászó seregély, tojó asszonysággal,-esélytelenül. Takarítani, tisztogatni jöttek a madarak ily kora reggel, mert a terített asztalhoz nem kell szerencse, csak jó szem és csőr,- mert jut itt mindenkinek bőven!

Mozdulatlan vagyok, belesimulva a reggelbe és bámulok az élet eme csodáira, kilesve titkaikat. Aztán szinte hallom a madár csőrének cippanását a zöld nagy sáska derekán,- még két igazítás a növénypusztítón,- “útbafordítás” a begy felé a könnyebb nyelésért! És már odább is oldalaz a jószemű madár, ide-oda vág csőrével, és ezt már mind maga éli fel erőgyűjtésnek, mert a fiókák már repülnek szabadságuk szárnyain, önálló életükért.

Megmozdulva föltekintek és már látom, hogy nem egyedül früstökölt őnagysága a harmatvizes fűben, hanem katonás csatárláncban fésülik át a kiszemelt területet és kellő mozgásteret adnak egymásnak, szinte mérnöki helytervezéssel haladnak előre!! Követem őket,- és főleg nézésüket a szememmel,- és hamar összerándul a gyomrom arra a gondolatra, hogy vajon megjegyzik-e, hogy itt édes szőlőt lehet majd enni, mitől gyorsabban jóllaknak! De megnyugszom, mert eddig nem károsítottak meg a borártalomtól,-  bár panasz nem lehet rám,- a hét hat napján szinte nem alkoholizálok,- a borospincémből,- a hordómból szeretek kvaterkálni,- és a bortól még jobb a kedvem is,- nem válok hőzöngős bunkóvá!

Van itt a szőlőhegyünkön olyan madár is, a rozsdafarkú, mely kifejezetten örül nekünk, különben nem köszöntene bennünket pukedlivel. Csináltam neki fészekodút, mit úgy készítettem, ahogyan le van írva a nagykönyvben, nyitott, nagy nyílású házikót, és jó magasra rögzítettem a házunk ereszének kiálló pontjára délkelet felé tájolva. Hamar felfedezték és hamarosan elkezdték hordani bele a fészekrakáshoz alkalmas puha szénaszálakat, tollakat és minden olyant mit kiolvastak a saját jegyzetfüzetükből. Ettől kezdve viszont fel voltak háborodva jelenlétünktől, pedig mi csak hétvégeken zavartuk őket. Ilyenkor körberöpültek bennünket, szinte nekünk jöttek, de volt eset, hogy a szárnyuk az arcunkhoz ért. S mivel mi nem hátrálhattunk, tenni kellett dolgunkat,—beletörődtek.

Egyszer történt egy meglepetés, hogy a fiókák, még nem voltak röpképesek, kiestek a magas fészekből. Nagy létra itt nem lévén, ki kellett találnom, hogy miként tudnám őket visszatenni. Hosszú léc volt kéznél, arra ráerősítettem egy vajasdobozt, a párom megitatta őket fecskendővel, mert ki voltak száradva, én pedig a dobozba rakott fiókákat egy jól irányzott lendülettel visszapenderítettem a tojópár figyelmével, kik nagy örvendezéssel hozták nekik a bogarakat és vitték el máshová a hulladékot, így nem volt nyoma a madár jelenlétnek, a fecskékkel ellentétben. Hatvan hat akácfa kordonlábam volt a szőlőkordonon, kellő távolságra három oszlopra szereltem a cinkéknek odúkat, mit mindig be is laktak! A hegyen élő gazdátlan cicák ellen védeni kellett az odúkat, mert a fa kordonlábakra felmásztak volna könnyedén, de az akadályom miatt nem fértek a kismadarakhoz. A madarak védelmét, kis életük segítségét szüleimtől örököltem, de tudtam azt is, hogy vannak szárnyas ellenségeik is ,itt például a mátyásmadár, vagy hivatalosan a szajkó. Nem bántottam soha, nem az én dolgom, hiszen neki is lehetett fiókája. A természetbe csak végszükség esetén avatkozzon be az ember, bízzuk a természetre a megoldást.

Megmozdult a levegő is, az eddig ülő szél felült saját szárnyára és szúrós szagot hozott felém,- orromat fricskázva. Vajon ki lehet ez a “szentségtelen” ember, ki a kenyér ünnepének előestéjén éretlen trágyának penetráns szagával rontja el kedvemet,- ezen az emberhiányos ünnepen? Mert emberi nesz nincs az egész tájékon,- pedig a hegyi álvisszhang minden hangot többszörösen felerősít. Örülök a csendnek, mindig is áhítom,- most kicsit bánkódom a szagért, és vívódom magamban a további reggeli bámészkodás,- vagy a fészkemre való visszabújás lehetősége között. De végül is maradok, mert több nap van, mint kolbász, mondták a bölcsek anno és mint ízig-vérig városi emberben győz a reggeli imám,- az én Hiszek egyem saját fordítása saját hitemben.

Az előttem díszlő szőlő kordonomra tekintek,- most van a kékfrankos fajta színeváltozása,- és furcsa zöld-lilás-kékes árnyalatainak érésre formálódása,- a benne még megbúvó nemes cukrokkal,- rejtve előlem a várható szeszfokot. Ilyenkor már kicsit több az ideges várakozás bizalma e nemes gyümölcs irányában, mert a régi öregek regulái, kik már sok szüretet láttak,- biztatóbbak azért, mert már nem a gombáktól kell félteni a termést, hanem a lusta, lopni nem restellő bűnös emberektől.

A mezsgye melletti szélső soron így elnézve átfut néha remegés,- de nem a félőssége okán remeg, hanem a felszálló meleg légmozgása megtáncoltatja a leveleket,- és míg az egyik felük erősen zöld színű, a fonákjuk viszont ezüstfehér,- és mozgás-forgásuk váltakozása láttatja velem csalóka játékát. Ez a tánc néha zörgéssel is párosul, hiszen zizeg az a szárazzá vált levél, melynek korán elment a kedve, és nem várta meg a fürtök teljes beérését, mit annyira védett és testével táplált. Idő előtt hát lelibegett a gyökérzóna mellé előőrsnek az őszi-téli erőgyűjtéshez,- mit száradtságában támogatni tud.

Körforgás az egész élet, az élőket a halottak,- az elpusztultak éltetik a természetben, mi így újul meg minden tavaszra, míg lesz a Földön Nap, víz, meg oxigén! Milyen boldog ebben az ember, hogy a tavasz örömre változtassa a zord téli világot és a kikelet nem csak a növényzetnek, állatoknak, de az ember vérének a megpezsdülését is jelenti, nagy nyújtózása közben.

Az éjjel megint Teli Hold uralkodott tájon, és emberen,- rajtam is,- mert semmit sem aludtam,- mi már nem megterhelő,- hiszen nem járom már a kenyérkeresők mókuskerekét,- és akkor alszom-szundikálok, mikor akarok. Nappal is lehet aludni, hiszen a természet zenéje bár nem Mozarti,- de kottáját ennek is jól ismerem már,- a hátam megett hagyott éveim daloskönyvéből. Talán kiénekelhetem magamból mindazt a kiénekelni valót, mit a sorsom lekottázott részemre, unisono, mit tilos másolni,- a Törvény ugyanis ezt bünteti.

Borgáta-Szombathely, 2016. augusztus 19.-22.