A kutyákkal kapcsolatos tudásunk, valamint az emberiség morális fejlődése és a világháborúk okozta új problémakörök megjelenése együttesen vezetett el oda, hogy a 20. század elején a rendőr-, a mentő-, valamint az egyéb feladatokra kiképzett kutyák mellett megjelentek a vakvezető kutyák is. Habár korábban is voltak a történelem során vakokat kísérő kutyák, tudatosan csak a 18. század közepétől kezdték el vakvezető kutyának hívni, valamint előbb egyedi, majd később intézményes keretek között képezni őket. Az első vakvezető kutya-iskola 1916-ban, Németországban nyitotta meg kapuit – igaz, anyagi okok miatt sajnos csak rövid ideig működött. Ellenben a példa „ragadósnak” bizonyult, mivel 1942-ben az angolszász területeken – egészen pontosan Amerikában -, hazánkban pedig – viszonylag későn – a 60-70-es években született meg a vakvezető kutyák gondolata, s kezdődött el a képzés. A kutyák fajtáját tekintve, elmondható, hogy bármelyik alkalmasnak volt tekinthető, amelyik méretében, habitusában, viselkedésében megfelelt a velük szemben állított követelményeknek. A testméretek szempontjából a közép-nagy méretű kutyák voltak a legalkalmasabbak, mivel egyrészt hámban is kényelmesen, biztonsággal vezetnek, elég, sem nem kevés, sem pedig nem túlzott az erejük e munka elvégzéséhez, másrészt pedig a megjelenésük is tekintélyt parancsoló, ugyanakkor nem elrettentő, félelmet keltő. Egyik tipikus képviselőjük a németjuhász kutya. A nagyobb testű kutyák a fizikai adottságaik lévén, a gyapjasabb, hosszabb szőrű kutyák az esztétikum, valamint a higiéniai okok folytán nem voltak éppenséggel ajánlatosak e munkára. Ám ez nem azt jelentette, hogy egyáltalán nem volt képviselőjük, ugyanis az egyénileg képzett vakvezetők között a németjuhász kutya mellett találhattunk szettereket, skótjuhászokat, bernáthegyiket, terriereket, később pedig retrievereket is. A legelterjedtebb munkakutyának tehát a németjuhász kutyákat tartották, hiszen ők mindazon fizikai és mentális tulajdonsággal rendelkeznek, melyek alkalmassá tették a vakvezető kutya-kiképzésre. A kontinensen, Magyarországot is beleértve, e fajtát, míg az angolszász területeken a retrievereket részesítették előnyben.

Az etetésről lévén szó elmondható, hogy ahhoz képest, hogy manapság már rengeteg sok féle táp és konzerv között is válogathatunk, ez régebben nem éppen így volt: A vakvezető kutya című könyv szerzői leírják, hogy mivel németjuhász kutyákról beszélünk elsősorban, ezért bőséges húsadag illetőleg vízben főzött tészta tegye ki a napi táplálékot.

A magyarországi vakvezető kutya-kiképzés gondolata a század második felében született meg Rithnovszky János fejében, aki Németországból behozott könyvekből, anyagokból alakította ki a hazai vakvezető kutya-kiképzés alapjait. Előbb egyéni-, majd a 70-es évek második felétől intézményesítve, a Vakok Szövetsége keretein belül kezdődött meg a kutya-kiképzés. János bácsinak hatalmas szerepe van abban, hogy a közel 50 év alatt több 100 látássérültnek adták már vissza a szabadságát. A Magyar Vakok és Gyengénlátók Országos Szövetsége 2020-ban Rithnovszky-díjat alapított, mellyel a kölyöknevelőket tüntetik ki, emellett az ő nevét viseli a Kiképzőközpont területén lévő tanpálya is. Rithnovszky János idén márciusban, életének 93. évében hunyt el, emlékére a Kiképzőközpont április 20-án, az Országos vakvezető kutya-találkozón lakatfalat létesített, rajta a gazdik és kutyáik nevével ellátott lakatokat helyeztek el.

A következő cikkben arról lesz szó, hogy miként néz ki ma a kiképzés, milyen állomásai vannak, az egyes stációk hogyan épülnek egymásra. Egyszóval arról fogunk írni, hogy miként lesz egy játékos kölyökből dolgozó, fegyelmezett vakvezető kutya

Tartsanak velünk legközelebb is!

(Csiszár Tamás)