Szeptemberi borosgazda elmélkedése

Találatok: 10

Az integráció jegyében hirdetett pályázatot amatőr írók számára a Vakok és Gyengénlátók Jász-Nagykun-Szolnok Vármegyei Egyesülete. Az immár tizenkettedik alkalommal meghirdetett Fények vakondja elnevezésű pályázat egy országos verseny, amelyen látássérült és ép személyek egyaránt indulhatnak irodalmi alkotásaikkal.

Egy kedves tagtársunk, Balikó József benevezett két nagyszerű novellájával,- Szeptemberi borosgazda elmélkedése és Borgátai augusztus címmel-, a Vakok és Gyengénlátók Jász-Nagykun-Szolnok Vármegyei Egyesülete által 2023. januárjában kiírt “Fények vakondja” 12. országos irodalmi pályázatra.

Olyan pályázókkal vette fel a versenyt és ért el közöttük kiemelkedő ötödik helyezést mindkét novellájával, akik már évek óta rutinszerűen vesznek részt ezen az irodalmi pályázaton.

Most közzétesszük a Szeptemberi borosgazda elmélkedése,-2015.évben című novelláját:

“Hirtelen lett nyárvége, mit már megszoktunk keservesen,- mert fázni rosszabb érzés,- mint hőgutát kerülgetni. Ám a szél, mi most a szőlősorok felől borillatot hoz az orrom alá,–igaz hogy van már közte kóbor muslinca is,- mi nem tudni mivégre hagyta ott a muskotályos illatú fürtöket,- talán bosszantásomra köröz semmihez sem hasonlítható kesze-kusza kanyarokban nem éppen fitos kiállóságom előtt.

Eső volt nemrég,-mi segíti hízni a már majdnem ráncos szemeket,-és üdítő földszaggal békíti meg vízért vágyódó elmémet. Csend van e hegyi hajlatban,- a madarak sem trilláznak már,- mert egy részük vagy már elköltözött,- hol téli eleséget is talál,- vagy éppen azon morfondíroz,- hogy mit érez érzékeny teste az eljövendő emberes hónapokban. A köröttem lévő állatok többet tudnak, mint a könyveket is bújó ember,- mert ők zsigerből érzik csalhatatlan meteorológiájuk kalendáriumából a jövőt,-és ehhez keresik a szélcsendes helyeket,- a megbízható,– elbújnivaló,-embernemlátó menhelyeket. Kisasszony napja van,-és a vadászok már okosabbak a nemvadászoknál,- mert a lelőtt szarvas „hálából” megsúgja nekik,- hogy milyen kemény tél jön,- mivel a nyáron már összegyűjtötte-rendezte házi patikáját,- mert az emberébe nem vásárolhat semmi enyhet adó természetes gyógyírt. Ezt pedig faggyúnak híjják’,- mert abban mindenre való kúraanyag benne foglaltatik,- és baj esetén testük parancsára előhozatik’. A lelőtt szarvasé már neki nem kell,- de kell az embernek,- ki tudja, hogy mi mindenre használható,-ha gondosan van kezelve.

Megszépültek a szőlőlevelek,- kik mostantól a tölgylevéllel versenyeznek,-hogy melyikük szebb így halódó korukban,-ám a tartósság győz,- mert a tölgylevél tavaszig nem lesz hűtlen fájához,- míg a szőlőlevél az első nedves fagy érintésétől aláhull tőkéjének. A gondos gazda pedig,-ki nem veszejt semmit sem kárba,- kapájával-ásójával a gyökerek mellé temeti őket, gyorsabb elmúlásra, meg melegítő hatásra,- hogy a levél most már lélegzetvétel helyett takaró legyen a gyökereknek.

Róka látogat meg néha,-és szöszmötöl a szeméttartó fahordó mellett,- mi már régen megrogyott,-formát vesztett, idomtalanná öregedett lett, de még látszik rajta a gondos emberkéz, meg a két szakma ki megalkotta. A kádár,- meg a kovácsmester. Ők már régen „lementek” a gyökereikhez,-talán csak pár erősebb csontjuk küzd a föld erejével,-pedig nélkülük régebben semmi sem lehetett. Mi mindent tudtak ők,- mit már csak kevesen tesznek,- mert a fáradtság már nem „divat”,- mi is úgy neveltük kölykeinket,- hogy tanulj fiam-lányom, hogy ne kelljen esténként elpilledned a fizikai munkától. Ma már megdöbbenünk azon, hogy maholnap nem lesz olyan iparos ember, ki élő, és holt anyaggal bánni tudjon,-és azt a rengeteg rafinériát is a feledés homályába veszejtjük,- mit régen még külhonban is tett a magyar iparossegéd, vándorlásából hazajőve mester lett,-és talán tanított is néhány erre érdemes fickót. Igen, ma hét határban nincs,- ki csak megjavítana egy dongatörött boroshordót,- egy magyar tőtikét, kármentőt, sántérfát! Más borvidéken is nagyítóval keresnek ilyen mestereket,- de már csak pár évig lesz hír róluk, mivel majd a Nagy Égi Műhelyekben találkozhatunk velük,– már akinek ez megadatik!!!

Jut eszembe a hozzánk látogatott rókáról: minden karácsonyt Katalin asszonyommal a hegyen töltöttük egészen Vízkeresztig. A hótaposókat felhúztuk és irány a teljes hegy, aminek a hópaplanja zenélt a lábunk alatt. A ritmust mi adtuk hol lassan, hol gyorsan, ahogyan a kaptatókon szuszogtuk, lefelé boldogan nevettünk. Mind a négy évszakot szerettük. Mielőtt elindultunk kigondolt terepgyakorlatra jól megraktam a magam készítette kandallónkat, hogy az otthon meghitt melege érje kipirosodott arcunkat, mit tartóssá tettünk a már elkészített forralt, gyümölcsös vörösborral. Körülbelül három kilométer volt a reggeli rendszeres hótaposásunk, miután megszabadultunk a bent nem kívánatos hópárnáktól, elhelyezkedtünk a kandalló előtt, és rossz szokás szerint bekapcsoltam a tv-t, és mit látok? A Vuk kisróka története van adásban!!! Közben kitekintek az ablakunkon, és ott is a Vukot látom,-de élőben!!! Az asszonyom tegnap feldíszítette az egyik lucfenyő fát. Tett rá szaloncukrot és mézeskalács süteményeket, ami oly ünnepi hangulatot is adott, háttérben a vulkanikus hegy látványával!!! Leírhatatlan boldogság ölelt bennünket át!! A kinti, élő Vuk szinte táncolt ugrálása közben, hogy hozzájusson az édességekhez, mit sikerrel meg is szerzett. Nem zavartuk meg, helyette csendben biztattuk, hogy minél többet elérjen. Azért maradtak díszek is!

Sajnos másnap olyan hóvihar kerekedett köröttünk, hogy kezdtük félteni jól megépített házunkat. Ijesztően fújt az orkánszél, ki sem mertünk menni csak a teraszon kezdtük sajnálni magunkat. Hét vége lesz holnap, és bíztunk a régi regulában, hogy minden böcsületes szél hétvégére elül. Böcsületes volt!!

Furcsa időket élünk. Húsz évvel ezelőtt még hangos volt a hegy, nem csak szüretkor, hétvégeken is. Már dalolni is elfeledtünk,- nem sokan tudunk magyar nótákat,- pedig azt mondták rólunk a külföldiek,- hogy sírva dalol a magyar. Már nem szól sem hegedű, sem harmonika,-a fiatalok nem is járnak semmilyen hegyoldalba,- a munkáról meg leszoktattuk őket. A tájat sem szeretik úgy mint mi,- mert mindig másfelé vágynak,- nem gourmék ők,-megvesznek minden ártó ennivalót, amiben több már a vegyi tartósító,- mint az ecetgyárban,- igaz,-az is szintetikus,- hogy milyen egyszerű finom borecetet készíteni?—ki tudja már rajtunk kívül?

Sokat merengek egyedül a vadcseresznye fa alatt,-bár ez is több sebből vérzik, mint jómagam,- ám dacolunk az idővel,- talán terveink is vannak még,-nem vagyunk hiszem,- utolsó mohikánok! Jó itt kint lenni,- a fárasztó dolog után kicsit elmerengeni,-de mindig úgy állok fel a tölgyfa „padról”, mi nem is pad,- csak odavetett hagyásfa,- mi megmaradt egy nagy munkámból,- a Magyar Golgota keresztjeiből,- mit Kiss Sándor szobrászművésszel „követtünk” el a Muhi pusztán,–hogy bár az idő elszaladt, de még tartogat nekem SORSOM szép,- ám lehet fárasztó napokat,- mert mindig csillog valamilyen sorscsillag előremutatóan,- mi nem a befejezést,- nem a véget,- hanem a folyamatosságot,- még mindig jövőt vetít elém ebben a felfordult világban,- mit talán Nostradámusz annak idején látnoki szemével-eszével megjósolt.

Íródott a Sors 2015. évében,-Kisasszony havában.”

 

Print Friendly, PDF & Email