Views: 4
Sorozatunk előző részeiben a fehér botról és a vele való közlekedésről írtam, de most lássuk, hogy egy pajkos labrador kölyökből miként válik egy fegyelmezett, felelősségteljes vakvezető kutya.
A két világháború nagyban hozzájárult ahhoz, hogy előbb Németországban, majd pedig Amerikában is meginduljon a vakvezető kutyakiképzés. Míg a németeknél a hadicélokra tenyésztett német juhászokat képezték át erre a munkára, addig Amerikában elsősorban a golden és a labrador retrieverek segítették a látássérült gazdikat.
Itthon relatív későn, csak a 60-as 70-es években indult meg a munka, intézményesítve pedig 1978 óta képeznek vakvezető kutyákat. A kiképzés hazai megálmodója és elterjesztője Vitéz Lovag Rithnovszky János, kinek neve egybeforrt a csepeli Kiképzőközpont nevével. A kiképzés ma három fő szakaszból áll. Az első szakaszban úgynevezett kölyöknevelő szülőkhöz kerülnek a nyolc hetes kutyusok, akik megtanítják nekik a szobatisztaságot, valamint azt, hogy hogyan sétáljanak előbb pórázon, majd hámban, hogyan viselkedjenek otthon és az utcán, a különböző üzletekben és hivatalokban, illetve a tömegközlekedési eszközökön. A lényeg az, hogy minél több inger érje a kutyákat, akik így minden olyan szituációval találkozhatnak, mely a későbbiekben mindennapos lesz számukra. A másodikban, úgy egy éves koruk körül visszakerülve a kiképzőkhöz, a kutyusok megtanulják a különböző vezényszavakat, valamint azt, hogy az egyes vezényszavakra miként reagáljanak: ismerik az „Ajtóhoz!“, a „Lépcsőhöz!” / „Lépcsőt keress!”, a „Zebrához!” vagy „Zebrát keress!” vezényszavakat. Mancsukban van az „Ül!”, a „Fekszik!”, a „Vársz!”és a „Maradj!” parancs. A tömegközlekedési eszközökön pedig az ülőhelyet is megtalálják számunkra. Más kérdés, hogy olykor-olykor már egy foglalt helyet néznek ki maguknak — ilyenkor viszont bevetik a nagyágyút, vagyis az úgynevezett „bociszemeket”, így kényszerítve téged a helyed átadására. Természetesen teljesen jól tudják azt, hogy melyik a jobb, melyik a bal mancsuk, mit jelent a „Tovább előre!” és a „Fordulj!” vezényszó is. Továbbá kikerülik velünk a különböző járdahibákat, pocsolyákat, és jelzik az útszűkületeket is.
Fontos megjegyezni azt is, hogy ők nem GPS-ek: az útvonalat nekünk kell tudnunk: mi mondjuk meg azt, hogy hova szeretnénk menni, viszont ők határozzák meg azt, hogy ezt miként tesszük meg. És van egy extra dolog is, amit csak a vakvezető kutyák tudnak. Ez pedig nem más, mint az intelligens parancsmegtagadás, ami azt jelenti, hogy felülbírálhatják a gazdi parancsait. Hogy mit is értek ezalatt? Például azt, hogy sétálunk az utcán, Rió észleli, hogy egy autó úgy állt fel a járdára, hogy semmiképpen nem fogunk elférni mellette. Amikor az autó közelébe érünk, akkor ő megáll, s hiába adom ki a „Tovább előre!” vezényszót, nem indul el: így jelez nekem. Ekkor előrenyúlok a bottal, feltérképezem a terepet, és látom, hogy itt bizony gond van… Azonnal jutalmazom kutyámat – ezt háromféleképpen: jutalomfalattal, dicsérő szavakkal, simogatással tehetem meg –, majd kiadom neki az „Új útvonalat keress!” vezényszót. Rió levisz a járdáról, megkerüli velem az akadályt, majd a legrövidebb úton visszatérünk a járdára, és folytathatjuk utunkat. Mielőtt továbbindulnánk, általában akkor is megdicsérem, megjutalmazom azt az okos kis fejét.
A kiképzés harmadik szakaszában pedig a leendő vakvezető kutyák megismerkednek a potenciális gazdákkal. Ez úgy történik, hogy a kiképzők előzetesen felmérik a gazdi-jelölteket, hogy mennyire alkalmasak erre az életmódra, majd megkezdődik a megfelelő kutya-gazda páros keresése. Amikor úgy látják hogy az adott kutya valószínűleg jó társa lenne a látássérült embernek, akkor felhívják a Központba, és megismertetik egymással a párost. Ez esetünkben is hasonlóképpen történt: felhívtak, hogy van egy Rió nevű fekete gyönyörűség, akivel szeretnék, ha megismerkednék. Felmentünk, majd nem sokkal később behozták a Riót, aki senki máshoz nem szaladt oda, csak hozzám, kétszer megnyalta az arcom, a kezem, én pedig a „Jajj, de aranyos vagy!“ reakciót adtam az üzenetére. Innen már sejthető volt, hogy működik köztünk a kémia. Ezt bizonyítandó egy rövid sétát tettünk a Központ körül, hogy a kiképzők lássák, hogy mennyire harmonikus a mozgásunk. Miután ez is megtörtént, megkezdődött a közös képzésünk: nekünk, gazdiknak is meg kell tanulnunk a különböző vezényszavakat, azt, hogy hogyan tudunk együtt közlekedni a kutyával. Azt, hogy mivel lehet, mivel nem lehet etetni társunkat, és hogy hogyan tudjuk tisztán tartani, egészségét megőrizni. A kiképzés végén pedig kapunk egy tanúsítványt melynek birtokában jószerével mindenhova bemehetünk: például a boltokba, az üzletekbe, a hivatalokba, az éttermekbe, a gyógyszertárakba, a kórházak egyes részlegeire is (kivétel ez alól a fertőzésveszély miatt az intenzív osztály, a szülészet és a műtő).
A következő részben a kutyás közlekedésről, szabályokról hozok néhány érdekességet, tarts velem legközelebb is!
(Csiszár Tamás és Rió)
