Views: 4
Ezt a sorozatot azért indítottuk el, hogy bemutassuk, vakon miként állunk helyt a legkülönbözőbb mindennapi kihívások során. Az előző részben az egyik legfontosabb segédeszközünk, a fehér bot történetével ismerkedtünk meg, de most lássuk, hogy miként is használjuk mi azt a közlekedés során, valamint azt, hogy te hogyan tudsz segíteni, amikor találkozol velünk.
Gondoltad volna, hogy a közlekedés egy látássérült / vak embernek sokkal komplikáltabb lehet, mint látó társainak? Itt korántsem arról van szó, hogy a látás elvesztése együtt jár az értelmi képességek csökkenésével, hanem arról, hogy nekünk sokkal több dologra kell együttesen, a meglévő érzékszervekkel odafigyelnünk, mint a látóknak. Ilyenkor kerül előtérbe a hallás, a szaglás és a tapintás. Na-na, ezzel nem azt akarom mondani, hogy szuperemberek lennénk, egyszerűen csak jobban figyelünk az egyéb jelekre, jelzésekre. Amikor botot használunk, célszerű egy fix támpontot keresni, ez pl. lehet a házak, épületek fala, más esetben a járda szegély, amit követve tudunk haladni az úton. Zebrához érve egyrészt a járdaszegély eltűnik, avagy az úttest felé lejt, másrészt ma már sok helyen úgynevezett taktilis jeleket (a járdából kissé kiemelkedő csíkokat, pöttyöket), illetve néhol beszélő jelzőlámpákat is találunk.
Röviden arról, hogy miről is beszélek, mire is figyeljünk oda: az úton sétálva, a bottal pásztázva, kopogtatva és a talpunkon keresztül is kitapinthatjuk ezeket a csíkokat, pöttyöket, ebből következik, hogy itt lesz egy zebra. Ha tudjuk azt, hogy ahol épp átkelnénk, van beszélő lámpa, akkor a nálunk lévő távirányító segítségével aktiváljuk, majd amikor a lámpa zöldre vált, akkor hanggal is jelez, ekkor átkelhetünk. Ha minden jól megy, akkor a túloldalon is megtaláljuk a taktilis jelet, folytathatjuk utunkat. Nem csupán az utcán, több állomáson is találkozunk a taktilis jelekkel, melyek ajtótól ajtóig, ajtótól lépcsőig vezetnek minket. Itt szeretném felhívni a figyelmet, hogy az utcán lehetőleg se biciklivel, se rollerrel, se autóval ne állj rá ezekre a jelekre, mert egy idegen helyen is támpontként segítenek nekünk. Ha pedig azt látod, hogy a túloldalon ott állunk, addig ne indulj el, ameddig meg nem bizonyosodtál arról, hogy épségben, biztonságban átérünk az úton! Ugyanez érvényes az épületen belüli és az állomásokon történő tájékozódásra is: ha csak egy mód van rá, akkor se táskákat, se bőröndöket, se más tárgyakat ne hagyj a taktilis jeleken, valamint figyelj arra, hogy a többi ember se tartózkodjon rajtuk. Amikor találkozol velünk az utcán, és látod azt, hogy az útvonalon akadály van, vagy bizonytalanok vagyunk, vélhetőleg segítségre szorulunk, vagy át szeretnénk kelni a zebrán, akkor lépj oda hozzánk bátran, és nyugodtan kérdezd meg, hogy miben tudsz segíteni! Mi ilyenkor elmondjuk, hogy szükségünk van-e útmutatásra, vagy sem. Ha igennel válaszolunk, akkor azt is elmondjuk, hogy ezt miként tudod megtenni. Ha pedig nemmel, akkor legfeljebb csak ennyit tegyél meg, kérlek: figyelj arra, hogy gond nélkül átérjünk, és folytathassuk utunkat! A lényeg az, hogy nem kell sem többet, sem kevesebbet tenni, mint amit az adott szituáció kíván.
A fehér bottal legtöbbször pásztázó / legyezőmozgást végzünk, így fedezve fel a környezetünket, és a benne lévő objektumokat. Tehát ha ilyenkor figyelmetlenül biciklizel, mi hiába monitorozzuk a környezetünket, óhatatlanul előfordulhat, hogy a küllők közé akad a bot vége, melyből egy olimpiai aranyat ugyan nem, de egy jó néhány napos kórházi kezelést mindenképpen megérő esés következhet. A rollereseket pedig szintén arra kérnénk, hogy egyfelől ne száguldozzanak — elvégre amellett, hogy a hirtelen elhaladó roller megzavarhat, kizökkenthet minket, a bot is könnyedén eltörhet, ha a kerekek útjába kerül. A rolleresekkel kapcsolatos másik probléma az, hogy szanaszét hagyják járműveiket, ez pedig szintén balesetveszélyes. Ugyanis ha kutyával közlekedünk, akkor ő kikerüli, viszont attól mi még megbotolhatunk bennük. Ugyanez a helyzet áll fenn akkor is, ha kutya nélkül, bottal közlekedünk: könnyedén eleshetünk az „ott felejtett” rollerekben – erre már sajnos volt példa, melynek következménye egy nyolc napon túl gyógyuló sérülés lett. A különböző balesetek elkerülése érdekében azt kérnénk a felhasználóktól, és az üzemeltetőtől, hogy egyrészt a kihelyezett parkolókat részesítsék előnyben, másrészt pedig azt, hogy minél több ilyen parkolót létesítsenek. Ugyanis elég bosszantó és zavaró számunkra az, amikor a járdán nem egy, de két roller parkol egymás mellett, így teljesen elzárva az utat. Ha ez egy forgalmas út mentén történik, akkor az akadályok kikerülése még izgalmasabbá válik… Amikor pedig autóba ülsz, kérlek, akkor se feledkezz el a feljebb már emlegetett taktilis jelekről: parkoláskor figyelj arra, hogy még véletlenül se foglald el őket! Más esetben mikor egy átkelőhelynél várakozunk – ahol esetleg nincsen zebra -, és átengednél, akkor NE INTEGESS, mert azt nem látjuk! NE DUDÁLJ, mert azt mi sokszor visszatartó tényezőként értelmezhetjük! A HELYES MEGOLDÁS: húzd le az ablakot, és kiálts ki, hogy mehetünk-e, vagy sem, köszönjük! Tapasztalataim alapján sajnos többször előfordul, hogy mikor ott állok a lámpánál, és segítséget kérek a körülöttem állóktól, süket fülekre talál a kérdés. Más esetben nem veszik észre, hogy a zebrán áttérve szeretném folytatni az utat. Ilyenkor az utat térképezve olykor-olykor egy-egy bokát is megtalálok, ha nem lépsz odébb egyet. Átkelésnél az egyik legdurvább eset az volt, mikor a négy sávos zebrán zöldre váltott a lámpa, elindultam, ugyanekkor kb. 30-40 gyerek is megindult a túloldalon, természetesen tanári felügyelet mellett. A zebra közepén úgy körül vettek, hogy a kutyám leblokkolt, megállt, és hiába kereste a kiutat, egyszerűen nem találta. Közben persze az autó forgalom is megindult… Csak nagyon nehezen tudtunk lépésről lépésre előrehaladni. A szép az egészben az, hogy mikor a járdához értünk, még akkor sem vett észre a tanárnő, csak mikor már elmentünk mellette. És egy harmadik eset: többször konstatáljuk, hogy a rollerek elkóborolnak, s van, hogy a szemfüles látássérült a kapujában vagy éppen az út kellős közepén ráadásul keresztben leparkolva botlik beléjük. Viszont hogy ne csak negatív példákat hozzak, megtörtént már az is, hogy mikor éppen elfoglalták a rollerek az út teljes szélességét, akkor egy autós állt meg mellettem, kiszállt, és segített megkerülni az akadályt. Illetve az is, hogy a kereszteződésen áthaladva kiszólt az autós, hogy nyugodtan mehetünk, mert átenged. Egy másik esetben az autós szintén kiszállt, és mellém lépett, így kísért, vezetett át. Udvariassági „játszmaként” ha a szűk járdán szembejön velünk egy kerekesszékes, vagy nehezebben mozgó, idősebb embertársunk, akkor én szoktam jelezni Rió kutyámnak, hogy álljunk félre, hadd menjen tovább a másik, majd mikor ez megtörtént, folytatjuk az utunkat. Mindnyájunk nevében tehát csak annyit kérek, hogy próbáljunk meg kicsit körültekintőbben közlekedni, figyeljünk oda egymásra!
A rovat következő részében a vakvezető kutyák képzéséről tudhatsz meg információkat. Tarts velem legközelebb is!
(Csiszár Tamás)
