Views: 6
Ebben a sorozatban olyan közismert és a köztudatban méltánytalanul elfeledett látássérült embereket kívánunk bemutatni, akiknek élete, munkássága, hozzáállása és kitartása példaként áll mindnyájunk előtt. Van köztük festő, fényképész, író, költő, feltaláló, emberjogi aktivista és zenész is. Egy szóval rendkívül változatos a tevékenységük palettája. Az azonban közös ezekben az emberekben, hogy a fogyatékosságuk ellenére senki sem adta fel! Hétről-hétre egy-egy portrét adunk közre, bemutatva, hogy mennyire sokszínű a világunk.
Molnár Gábor (1908-1980)
,,Rohanva teszek mindent. Minden lépésemben, cselekedetemben sietek, mint siettem mindig, mindenkor, mindegyik gyűjtőutam, vadászatom idején. Miért? Hogy kevés felszerelésemmel, készletemmel mindig a legmesszebb levő vadonokba, folyók őserdőinek forrásvidékére juthassak el, belevíve minden erőmet, energiámat, egyre több gyűjtést, élményt és tudást szerezzek.” (Molnár Gábor: Éjbe zuhant évek (1973))
1908. december 2-án született Budapesten. Tizenegy éves volt, amikor pincér édesapja meghalt. Egy ideig „borfiúként” dolgozott, majd Pápára ment, ahol mezőgazdász képesítést szerzett. Képesítésével egy uradalomban gyakornokoskodott, amikor az Est című folyóirat karácsonyi számában egy készülő bogárgyűjtő expedícióról olvasott. Mivel egyedül, önerőből esélye sem lett volna eljutni Amerikába, ezért csatlakozott az Észak-Brazíliába tervezett, többé-kevésbé amatőrökből verbuválódott expedícióhoz. Az 1930-ban megvalósult utat egy cipőbolt-tulajdonos, Pusztai Lajos finanszírozta a Magyar Nemzeti Múzeum erkölcsi támogatásával. A csoport vezetője pedig Horváth Elemér volt.
Az ígéretes gyűjtőmunkát egy tragikus esemény szakította félbe: a véletlen folytán Molnár Gábor kezében felrobbant egy megsemmisítésre szánt gyutacsköteg. A detonáció következtében elveszítette szeme világát az ekkor még csak 23 éves fiatalember. Így tehát búcsút kellett vennie kedves Amazóniájától és hazautazott. Három óriáskígyót hozott magával, ebből az egyik az úton elpusztult, a másik kettőt a pesti állatkertnek ajándékozta. Molnár Gábor a tragédia ellenére nem hagyta el magát: a megélhetés kényszere íróvá avatta. Amazóniai emlékeit kezdetben újságcikkekben adta közre, majd 1940-ben megjelent első könyve, a Kalandok a brazíliai őserdőben, melynek sikere után tucatnyi új könyv született. 1972-ben a brazil külügyminiszter vendégeként több hónapot töltött a dél-amerikai országban, erről számol be az Én kedves Amazóniám című könyvében.
Mit is lehet tanulni Molnár Gábor könyveiből, életéből, munkásságából? Három dolgot mindenképpen.
1. A természet szeretetét. Imádta a természetet, a vadont, Brazíliát. Bár vadászott és gyűjtött, de ne feledjük, hogy sokszor a létfenntartásához kellett mindez. Hiszen Magyarországról senki nem támogatta anyagilag.
2. Az emberek, más kultúrák tiszteletét. Molnár Gábor nem nézte le az ott élő embereket, caboclókat. Szerette, tisztelte, becsülte őket. Sokszor írta vadászkísérőiről, hogy “a három vadász ismét remekelt”. Áttért az ő életmódjukra. Igaz ez főleg szegénységének tudható be. Segített az ott élőkön, ahogy tudott. Könyveiben többször írt arról, hogy mikor maláriás emberekkel találkozott, adott nekik a saját gyógyszereiből, kininjéből, még akkor is, amikor nála sem volt túl sok. Ő nem nézte le az ott élő embereket, mint esetleg mások. Ezt az ott élő caboclók megérezték: szerették, tisztelték és becsülték. Évtizedek múlva is emlékeztek rá. Ő lett a fehér cabocló.
3. A harmadik dolog, ami miatt példaértékű az élete, az a kitartás, a soha fel nem adás. Molnár Gábor attól, hogy egész hátralévő életére elvesztette szeme világát, nem lett öngyilkos: nem lőtte főbe magát, nem ugrott a Dunába, mint esetleg sokan tették volna. Ehelyett számot vetett életével, húzott egy vonalat, és egy új, egy másik életet kezdett élni. Nem adta fel!! Egyszer még visszatért Brazíliába és háromszor járt Mongóliában. Megmutatta, hogy fogyatékossággal élőként is lehet értelmes életcélokat találni, azokért küzdeni. Az Ő élete és munkássága szintén példát adhat mindannyiunknak: nem keseregni kell, mert az nem vezet sehová. A problémák azért vannak, hogy megoldjuk őket, és nem azért, hogy elfussunk előlük. Pozitívan kell gondolkodni: mindenből a lehető legjobbat kell kihozni.
Molnár Gábor a 20. század egyik legnépszerűbb magyar vadász- és útleírás-írója, akinek műveit számos nyelvre lefordították, köztük portugálra, mongolra, oroszra, angolra, németre. Számos regényt, rádiójátékot írt. Legelső műve 1940-ben jelent meg. Haláláig nagyon aktív volt a magyarországi írói életben. Útleírásai izgalmas, olvasmányos és hiteles képet nyújtanak az őserdei életről. A magyar irodalomban háttérbe szorult ifjúsági irodalom egyik legjobb képviselője volt.
Ízelítőül íme néhány munkájának címe:
● Kalandok a brazíliai őserdőben, Budapest, 1940
● A kutyafejű szikla, Budapest, 1942
● Az óriáskígyók földjén (Amazonasi vadásznapló), Budapest, 1955
● Jaguárországban, Budapest, 1960
● Horgászom az Amazonason, Budapest, 1968
● Gyémántmosók, Budapest, 1972
● Én kedves Amazóniám, Budapest, 1975
● A Bakonytól Amazóniáig, Budapest, 1978
Halála után megjelent művei:
● Az Arany-Góbi kősivatag, Budapest, 1981
● Dráma az őserdőben; vál., szerk. Horváth József, utószó, kislexikon Vojnits András; Lazi, Szeged, 2009
Sokunk örömére több könyve hangoskönyvként is megjelent, ezek közül az alábbiak az MVGYOSZ Hangoskönyvtára alkalmazásban is elérhetők:
● Éjbe zuhant évek (előadja: Bodor Tibor)
● Kalandok a brazíliai őserdőben (előadja: Gyebnár György)
● Óriáskígyók földjén (előadja: Gyebnár György)
● Ahol az ösvény véget ér (előadja: Salamon András)
● Pálmakunyhó az őserdőben (előadja: Salamon András)
Molnár Gábor összesen huszonhat könyvet írt. Életében még kétszer jutott el távoli vidékekre: egyszer Mongóliába, feleségével, aztán még egyszer Brazíliába. Hatvannégy évesen, a tragédia után negyven évvel sikerült visszatérnie Amazóniába. Egy brazíliai magyar szerzetes kísérte az úton, melynek során indián falvakat, gyémántbányákat, barlangokat látogattak, és a szerzetes folyamatosan mondta, hogy mit lát, Molnár pedig megírta. A vakon megtett útból is könyv született. Néhány évvel később Molnár Gábor, minden idők leghősiesebb magyar világutazója egy rosszul szelelő kályha okozta szénmonoxid-mérgezésben halt meg Budapesten.
(Csiszár Tamás)
