Views: 2
A művészet nem látás kérdése
2. rész
Az előző részben olyan kivételes zenészeket és művészeket ismerhettünk meg, akik bebizonyították, hogy a látássérülés nem szabhat határt a tehetségnek és az alkotásnak. Most folytatjuk a kalandozást a művészet világában, és újabb inspiráló életutakat ismerünk meg.
Tarts velem! 
José Feliciano
1945-ben született Puerto Ricóban, majd családjával kisgyermekként az Egyesült Államokba költözött. Veleszületett zöldhályog miatt már születésétől fogva vak volt. Gyermekkorában a zene jelentette számára az önkifejezés legfontosabb eszközét: ötévesen harmonikázni kezdett, később pedig autodidakta módon sajátította el a gitározást.
Különleges játékstílusának és jellegzetes hangjának köszönhetően az 1960-as évekre világszerte ismert előadóvá vált. Legnagyobb sikerei közé tartozik a Light My Fire című dal feldolgozása, valamint az örökzöld karácsonyi sláger, a Feliz Navidad, amely évről évre emberek millióinak ünnepét teszi szebbé. Pályafutása során több mint hatvan albumot adott ki, számos Grammy-díjat nyert, és a latin zene egyik legismertebb előadójává vált.
Munkásságával nemcsak zenészek generációira volt hatással, hanem sok látássérült ember számára is példát mutatott. Egész életében azt vallotta, hogy a tehetséget és a kitartást nem a látás, hanem az elszántság határozza meg. Rendszeresen részt vett jótékonysági rendezvényeken, és ismertségét több alkalommal is a fogyatékossággal élő emberek támogatásának szolgálatába állította.
„A siker nem attól függ, hogy milyen akadályokkal találkozunk, hanem attól, hogyan küzdjük le őket.”
Ez a gondolat hűen tükrözi az életfelfogását: azt, hogy a sikerért meg kell dolgozni, és a nehézségek ellenére semmit sem szabad magától értetődőnek venni.
Molnár Gábor
1908-ban született Budapesten. Már fiatalon szenvedélyesen érdeklődött a természet és az élővilág iránt. Mezőgazdasági tanulmányai után lehetősége nyílt csatlakozni egy észak-brazíliai expedícióhoz, ahol ritka növényeket és rovarokat gyűjtött, miközben megismerte az Amazonas lenyűgöző világát.
Az ígéretes kutatómunka azonban tragikus fordulatot vett: mindössze huszonhárom éves volt, amikor egy felrobbant gyutacsköteg következtében teljesen elveszítette látását. A baleset véget vetett felfedezői pályafutásának, de nem a természet iránti szeretetének és alkotóerejének.
A tragédia után új életet kezdett: élményeit papírra vetette, és a 20. század egyik legismertebb magyar útleíró és ifjúsági írója lett. Első könyve, a Kalandok a brazíliai őserdőben 1940-ben jelent meg, ezt pedig számos sikeres mű követte, köztük az Az óriáskígyók földjén, a Jaguárországban, a Gyémántmosók és az Én kedves Amazóniám.
Könyveit több nyelvre is lefordították, és ma is sok olvasó kedvencei.
Látásának elvesztése után sem mondott le álmairól. Évtizedekkel később ismét eljutott szeretett Amazóniájába, ahol útitársa részletesen leírta számára a tájat, ő pedig újra élményekkel és történetekkel tért haza. Ebből az utazásból is könyv született, bizonyítva, hogy a kíváncsiság és a tudásvágy a legnagyobb nehézségeket is képes legyőzni.
Molnár Gábor életútja nemcsak a természet szeretetére tanít, hanem arra is, hogy a legnagyobb veszteségek után is lehet új célokat találni. Kitartása, embersége és alkotói szenvedélye ma is példát mutat mindannyiunk számára.
„Rohanva teszek mindent. Minden lépésemben, cselekedetemben sietek, mint siettem mindig, mindenkor, mindegyik gyűjtőutam, vadászatom idején. Miért? Hogy kevés felszerelésemmel, készletemmel mindig a legmesszebb levő vadonokba, folyók őserdőinek forrásvidékére juthassak el, belevíve minden erőmet, energiámat, egyre több gyűjtést, élményt és tudást szerezzek.” (Éjbe zuhant évek (1973))
Esref Armagan
1953-ban született Isztambulban. Születésétől fogva teljesen vak volt: egyik szeme fejletlenül alakult ki, a másik pedig nem volt képes a látásra. Gyermekkorában családja nehéz anyagi helyzete miatt nem járhatott iskolába, ezért írni és olvasni saját maga tanult meg.
Már kisgyermekként különleges érdeklődést mutatott a rajzolás iránt. Először bottal rajzolt a homokba, majd tapintás segítségével kezdett különböző formákat készíteni. Később saját maga dolgozta ki egyedülálló festési technikáját: az ujjait és a kezét használja „ecsetként”, a festéket pedig rétegenként viszi fel, mindig megvárva, hogy az előző szín teljesen megszáradjon. Így képes elkülöníteni a különböző színeket és részleteket.
Felmerülhet a kérdés: hogyan tud valaki festeni úgy, hogy soha nem látta a világot? Esref Armagan a színeket a családja és barátai leírásai alapján társította különböző tárgyakhoz és érzésekhez. Napjainkban gyakran fényképek alapján dolgozik: a képek fontosabb körvonalait Braille-tű segítségével kitapinthatóvá teszik számára, ő pedig ezek alapján önállóan készíti el festményeit.
Művein városképek, tájak, portrék és csendéletek egyaránt megjelennek. Különösen figyelemre méltó, hogy képein pontosan alkalmazza a perspektívát, a térhatást, valamint a fény és az árnyék ábrázolását – olyan elemeket, amelyeket kizárólag tapintás, leírások és rendkívüli térbeli képzelőereje segítségével sajátított el.
2005-ben a Volvo egy különleges projektre kérte fel: egy új autómodellt, a Volvo S60-at kellett megfestenie. Először alaposan végigtapogatta az autó minden részletét, majd kizárólag emlékezetére hagyatkozva készítette el a festményt. Az eredmény világszerte nagy visszhangot váltott ki, és jól szemléltette, hogy a kreativitás nem a látástól, hanem a képzelőerőtől és a kitartástól függ.
Munkáit Európa és Amerika több kiállításán is bemutatták, különleges képességeit pedig tudósok is vizsgálták. Életútja arra emlékeztet bennünket, hogy az emberi elme sokkal többre képes, mint azt elsőre gondolnánk.
„Az ujjaimmal való tapintás teljesen eltörölte a vakságomat. Olyan, mintha ugyanúgy látnék, mint bárki más.”
John Bramblitt
1971-ben született az Egyesült Államokban. Látását húszas évei végén egy ritka epilepsziás szövődmény következtében fokozatosan elveszítette. A hirtelen bekövetkezett változás mély válságot jelentett számára, hiszen addigi életét teljesen újra kellett építenie.
A festészethez éppen ebben a nehéz időszakban fordult. Eleinte úgy érezte, hogy vakon lehetetlen lesz alkotni, ám kitartásának és kíváncsiságának köszönhetően saját módszert dolgozott ki. A festékeket különböző textúrákkal jelöli meg, így tapintással is felismeri a színeket. A vásznon kiemelkedő kontúrokat alakít ki, amelyek segítik az alkotás során a tájékozódásban.
Munkáira az élénk színek, a részletgazdag portrék és a különleges hangulatú tájképek jellemzők. Festményeit a világ számos országában állították ki, és több rangos nemzetközi művészeti díjat is elnyert. Alkotásai ma már magángyűjteményekben és közintézményekben egyaránt megtalálhatók.
John Bramblitt rendszeresen tart előadásokat és művészeti foglalkozásokat, ahol látó és látássérült emberek együtt alkothatnak. Hisz abban, hogy a művészet képes lebontani az emberek között húzódó falakat, és megmutatni, hogy az alkotás öröme mindenki számára elérhető.
Életútja azt bizonyítja, hogy a legnehezebb helyzetekből is születhet valami új. A látás elvesztése számára nem egy álom végét jelentette, hanem egy egészen új alkotói világ kezdetét.
„A művészet összeköti a lelket a külvilággal.”
Te ismerted őket és a munkásságukat? Van olyan látássérült művész, akit szerinted érdemes lenne még bemutatni?
Írd meg kommentben! 
Ezzel a résszel véget ér a „A művészet nem látás kérdése” című kétrészes sorozat. Remélem, hogy ezeknek a kivételes embereknek a történetei megmutatták: a tehetség, a kitartás és az alkotás iránti szenvedély nem a látástól, hanem az ember elszántságától függ. Hiszen a művészet nem azt mutatja meg, hogy mit látunk a szemünkkel, hanem azt, hogy mit érzünk a szívünkkel!
Köszönöm, hogy velem tartottál! Találkozunk legközelebb!
(szöveg: Csiszár Tamás, képek:internet)
